A rímek ősi hajnalán fogant látomásában Szent Kelet vesztett boldogságáról, a gyalázatos jelenről és a kicifrált köd-jövendőről vizionál az ős Kajánnal birkózó, tobzódó Ady Endre. Az ős Kajánról, aki száll Keletről tovább Nyugatra, s nem hagyja szegény, kósza szolgáit, űzi, vagy hívja őket bibor palástjában Keletre. Ez a több mint ezer esztendeje bennünk élő, Keletre tekintő, sokszor fájdalmas vágyódást szedte versbe a dancs, keleti fajtáját – keserűségében úgymond – gyűlölő költő, a Napisten papja, a legkoldusabb nomád.

A közelgő török veszedelem ellenére még hatalma teljében lévő középkori Magyar Birodalom rendszeres diplomáciai kapcsolatban volt közelebbi és távolabbi keleti szomszédinkkal – Tatárország kánjaival, a Kijevi Nagyfejedelemséggel, s az akkor még nagyhatalomra nem emelkedett moszkvai udvarral –, s ha ezek a kapcsolatok a mohácsi ország-darabolódást követően el is sorvadtak, ázsiai maradékainkról soha sem feledkeztünk meg teljesen. Sőt, mintha tudatunk mélyén, a magyarság önvédelmi reflexeinek fegyvertárában, mint visszavonulási lehetőség mindig is ott élt volna Kelet emléke, ahová katonai, politikai vereségek idején, éhínségek, járványok elől – végső menedékként – vissza lehet vonulni. Különösen az ország keleti részén élő magyarokban élt erősen ez a tudat, s talán ezt az archaikus értékrendet fejezi ki az a gyermekdalocska, ami szerint az erdélyi ember kelet felé ’be-megy’, pontosabban bé megy, nyugat felé pedig ki „megyen”. A dalocska így szól:

Macskácskának négy a lába,

Ötödik a farkincája.

Kivel bémegy Móduvába,

Móduvának országjába.

Még a török utáni időkben sem veszett el ez a hagyományos tájékozódás, Rákóczi fejedelemnek gondja volt rá, hogy Tatárországba küldött követeinek lelkére kösse a moldvai magyarok meglátogatását. Majtény után a kurucok, Világost követően némely honvédek nyertek egérutat a Kárpátok hágóin át, bé Móduvába. Amikor a hagyományos tájékozódás szerint a két pogány közül a kisebbiknek vélt rosszat választották.

Nem jelentett ez akkoriban a moldvai csángómagyarok számára különösen nagy publicitást. De ahhoz elegendő volt, hogy a kor talán legnagyobb poétája, Csokonai Vitéz Mihály felfigyeljen rá, s beépítse 1799-ben írt, Marosvásárhely gondolatok című versébe. Ebben a debreceni poéta – ki tudja milyen sugallatra – arról elmélkedik, hogy Erdélyben „keletről fúj a szél…s az éjszín haboknak / Cseppjei lomozó szárnyáról csorognak, / Arról jő, amelyről (…) A scyták bajúszos tábora betére.” Ez a vers is az ázsiai örökségről, a keleti kapcsolatokról szól. Fölteszi, mintegy önmagának a kérdést, s meg is válaszolja:

„Mondd meg nékem, komoly fúvallat! Látád-é

Azt a Volga síkját, melly vólt az Árpádé?

Vannak-é ott, kik még mogorul szóllanak?

Sóhajtasz, – elsuhansz, –  értem, - elmúltanak!”

De elmúltanak-e valóban? – fűzi tovább a gondolatot Vitéz Mihály, újra és újra visszatér a látomásszerű Kelet víziójához. Mert Erdélyen túl

„… keletre nevet a szép Moldva…”

„Tovább, túl az éjszín tengernek habjain,

Vadd tatár lovagol gazos pallagjain;

Túl a zömök kalmuk hordja sátorfáit.

Túl a mongol futja salétrom pusztáit;

Azon túl lakoznak a mandzsuk fiai,

A tarka tigrisek s a hajnal lovai.

Ezek mind okosak; emberek, de vadak,

Kikben őseinkként, fő céljok a hadak, ….”

A vers túlzásai ellenére jól érzékelteti az akkori közgondolkodás irányát, s talán még azt is sorsszerűnek tarthatjuk, hogy amikor a költő meghordozza tekintetét a keleti horizonton, az ottani magyarokról akkoriban érkezett hírek hatására, mint a törzsökös magyarságtól legtávolabb eső testvéreinkről elmélkedik, s az Erdélyben is megindult, mindenütt óhajtott változások mértékének netovábbját abban látja, hogy még a csángók is polgártársaink – ma úgy mondjuk állampolgáraink – lehetnek.

Mégyünk, nagy nemzetek! íme, Dáciának
     Túlsó határin is már megindúlának,
Törjük az akadályt, melytől nem mehetünk,
     S mind az emberiség kertébe sietünk.
Vajha Moldvának is kies parlagjai,
     Ameddig terjednek a Pontus habjai,
Magyar Koronánknak árnyékába menne,
     S a csángó magyar is polgártársunk lenne!

Jerney János igen sok útleírást, „keleti magyarokkal” foglalkozó könyvet, útleírást elolvasott. Eljátszhatunk a gondolattal, hogy olvasmányai során megismerte ezt a születése előtt egy esztendővel írt Csokonai verset. Bizonyítékunk ugyan nincs rá, csak annyit mondunk, hogy ismerhette. Moldvai (etelközi) útjára ugyanis már az 1840-es évek elejétől készülődött, s élete e nagy célkitűzésében talán ennek a Zöld Pétertől Csokonain keresztül vezető kanócnak a lángja is szerepet kapott, kaphatott…

Családjának, eszméinek eredete

Jerney János iskoláit is Dorozsmán kezdte, a középiskola első (latin) osztályát is itt végezte, csak a másodiktól folytatta Szegeden a piaristáknál. A szorgalmas és sikeresen tanuló gyermeket apja tizenöt éves korában pesti egyetemre íratta, mégpedig a bölcsészetre. Az ebből a korból fönnmaradt néhány verse alapján elmélyülten gondolkodó, az életet komolyan vevő ifjú lehetett. 16 esztendős korában fogalmazta meg életelvét, amihez aztán később is igyekezett magát tartani:

Éltünk után a jövendő

Úgy áldozik porunknak,

Ha jót s hasznost magunk után

Följegyezték róla, hogy sokat olvasott, különösen az utazásokról szóló könyvek vonzották. Az útleírások azonban egyre kevésbé elégítették ki érdeklődését, s mindinkább megérlelődött benne a vágy: keletre kell utaznia, hogy mindent a saját szemével lásson. Bölcsészeti tanulmányait befejezve Pozsonyba ment a jogakadémiára, ahol 1818-tól politikát, kereskedelmi-, magán- és büntetőjogot tanult, s „magát szorgalmával kitüntette.” Ezek a szakismeretek később valószínűleg megkönnyítették számára a tudományos kutatást, az oklevelek, hiteles helyek anyagának feldolgozását, de a pozsonyi évek nemzetpolitikai elveinek kialakulására és későbbi közéleti tevékenységére nézve sem múlhattak nyomtalanul, hiszen az udvar és a nemesi vármegyék közti egyre inkább elmérgesedő küzdelem sok embert késztetett állásfoglalásra, és jelentős mértékben segíthette az amúgy is meglehetősen szabadelvű ifjú tájékozódását.

Nem sokkal ez után, 1855. karácsony estéjén, megtért őseihez a minden élők útján.

2. Munkássága

Tudományos pályája kezdetén Jerney János szakmailag olyan felkészült volt, amilyen csak lehetett a XIX. század húszas éveiben, amikor az összehasonlító régészet és nyelvtudomány, valamint az oknyomozó történettudomány, különösen Bécsben és Pozsonyban, Pestről nem is beszélve, meglehetősen gyermekcipőben járt. Kőrösi Csoma Sándornak bizonyára felkészültebb tanárai voltak a németországi egyetemeken, s ha Jerneynek több ismeretet sikerül szereznie a különböző török nyelvekből, talán biztosabb alapokra rakhatja elméleteit. De hát tanult mestersége, az ügyvédi-jogászi szakismeretek mellett Jerneynek nem volt olyan tanára, aki megfelelő ösztönzést és kontrollt jelenthetett volna számára szellemi kalandozásai során.

Így talált rá a Tudományos Gyűjtemény 1924-ben kiírt pályázata, amely már címével is szinte provokálta őt, aki már ekkor azt a széltében elterjedt fixa ideát vallotta, hogy a kunok tulajdonképpen magyarul beszéltek, s ezen felül az egyéb török nyelvek is –  mint például a hun, a tatár, a besenyő – egymás (és a magyar) tájszólásainak tekinthetők. A pályázat címe így szólt: „Egy volt-e a régi kun nemzet nyelve a magyar nemzet nyelvével?” Jerney valósággal ráharapott a témára, s „bebizonyította”, hogy a két nyelv – igenis egy volt. Meg is nyerte a százforintos pályadíjat, de azt – a sors különös fintoraként – csak több mint egy évtized múlva kapta kézhez, maga a pályamunka pedig később „elkallódott”. Ebben Jerney szépen kimutatta, hogy a kunok magyarul beszéltek – volna. Elmélete ugyan utólag nem bizonyult helyesnek, de József nádor figyelmét felkeltette, s 1822-ben végre kinevezte „tiszteletbeli alügyésznek”. Félegyházára költözött tehát, s ez után már csak hivatali szabadidejében búvárkodhatott.

Megírta és 1827-ben kiadta a jászkürtről szóló tanulmányát, ebben számba veszi a jeles reliktum eredetére vonatkozó elméleteket – például, hogy sárkányfogból készült volna –, továbbá helyreigazította a Szeged Alsóvárosi templom építése befejezésének esztendejét (nem 1103, hanem 1503); 1833-ban pedig megjelent Dorozsma török előtti időszakát feldolgozó helytörténeti munkája.

Ezek a művek azonban inkább szárnypróbálgatások, ujjgyakorlatok voltak, bár az oroszlánkörmök már itt is megmutatkoztak. 1832-ben aztán Dorozsmára került segédlelkésznek Horváth Mihály, a későbbi jeles törtész, a szabadságharc történetének feldolgozója, aki nagyra becsülte Jerneyt „magyar zománcú tudományosságáért”, s méltó szellemi társa lett a vidéki elszigeteltségben. A közös érdeklődésen alapuló barátság sokat jelentett mindkettőjük számára, s Horváth Mihály később sokszor idézett Jerney keleti utazásainak beszámolóiból.

Az elkövetkező évtized szorgos munkával telt, de ezekből az erőfeszítésekből mintha hiányozna az átgondolt, tervszerű építkezés. Az életművet áttekintve úgy érzem, az 1833 és hozzávetőleg 1843 közötti években munkásságát inkább az ötletszerűség, mint a céltudatosság jellemezte, inkább alapozott, mint építkezett, miáltal ezek az alapok mintha túlzott méretűek lennének a felépítményhez képest. Ez az időszak természetesen csak későbbi nagy utazáshoz és az ott gyűjtött anyag feldolgozásához képest tűnik készülődésnek, száz és száz történetkutató egyébként tiszteletreméltó életműve áll ilyen jellegű munkából, amire aztán legföljebb mások építkeznek, építkezhetnek.

Jerney János munkásságának ez az évtizede több fejezetre tagolódik.

Alapozó munkásságának másik része a nyelvészet és a nyelvtörténet témaköréhez tartozik. Ehhez is hosszú időn keresztül gyűjtötte az anyagot: a XIV. századig számba vett minden hozzáférhető hely-, határ-, vidék-, hegy-, völgy-, erdő-, folyó-, család-, személy-, hivatal-, eszköz-, s egyéb „bármirészben magyar szóelemet tartalmazó neveket és szólásformákat”, de a Magyar nyelvkincsek Árpádék korából címet viselő munka csak 1854-ben látott napvilágot. Első kötete az oklevelekből bányászott személy és helységneveket tartalmazza betűrendbe szedve, sajnos a források megjelölése nélkül; második kötete pedig – voltaképpen haszontalanságnak tűnik – az általa föllelt, hamisított oklevelek alapján, összeállított „nyelvkincseket” tartalmazza.

Jerney János számos tanulmánya, könyve foglalkozik magyarsággal rokon népekkel. Hogy ez a rokonság egyik vagy másik nép- valamint népcsoport esetében milyen jellegű, milyen mértékű és milyen fokú, arról – mint tudjuk – még ma is heves indulatokkal vitatkoznak a hozzáértők és kevésbé hozzáértők; elképzelhető, hogy csaknem kétszáz esztendővel ezelőtt mennyire tisztázatlan volt ez a kérdés. Bár az is kétségtelen, hogy a faj- a nyelv- és a kulturális rokonság kérdései akkoriban – talán –nem kuszálódtak annyira össze, és a hozzá kapcsolódó viták – talán – még nem mérgesedtek el úgy, mint manapság, amikor már vannak, akik a székelyek hun rokonságának puszta fölvetését is durva nacionalista tekintik, s legszívesebben a székely – magyar rokonságot is eltagadnák. Annyiban azonban biztosan igaza lehetett Jerneynek, hogy az általa „rokonoknak” tekintett avarok, kunok, jászok, besenyők, palócok, székelyek a középkorban is azonos kulturális körhöz tartoztak; életmódjuk, társadalmi berendezkedésük, világnézetük, szokásaik, értékrendjük kétségtelen rokonságot mutatott, s jól felismerhetően megkülönböztette őket más európai (görög, germán, latin, szláv) népektől. Ilyenformán talán megőrizhetjük nyugalmunkat és nem áll égnek a hajunk, ha Jerney közelebbi és távolabbi rokonainkról szóló, minden bizonnyal kevéssé megalapozott, mai szemmel nézve sötétben tapogatózó, sok naivitást tartalmazó, de alapvetően nemes szándékú, jó felé tekintő műveit olvassuk. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ebben a sokaknak talán kotyvalék-szerű, de a XIX. század elejének nemzeti élet-halál harca során „kotyvasztott” fürdővízben ott van a gyermek is: a magyar nemzeti identitás felvilágosodásban született és a reformkorban cseperedő csecsemője. Talán maga is átérezte ezeknek az írásainak nemzetpolitikai jelentőségét, s ezért akarta azokat – a szabadságharc leverését követő önkényuralom idején – összegyűjtve, Magyar őstörténeti tanulmányok címmel kinyomtatni. 1854-ben már gyűjtötték rá az előfizetőket, de kötet „bizonyos körülmények miatt” nem jelent meg.

(1) a honfoglaló magyarokkal, szövetségeseinkként, akiket aztán Zoltán fejedelem telepített le a Fertő tavon túli, mosoni gyepűre;

     (2) Takson vezér alatt a „besenyők” földjéről Thonuz oba vezetésével a Tisza mentére;

(5) Salamon idejében fogolyként, Kazar vezérükkel Sopron tájára telepítve.

Hogy ezek az alapozó munkák semmilyen szempontból nem voltak másodrendűek, azt igazolja, hogy szerzőjük ebben az időben, 1937-ben lett a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, és 1938-ban választották rendes taggá.  De talán nem esem az elfogultság vétkébe, ha úgy gondolom, hogy ezek az alapozó kutatások és publikálások – kimondva, kimondatlanul; tudatosan, vagy ösztönösen – mind az etelközi és a lebédiai (moldvai, beszarábiai) utazásokat, kutatásokat – Jerney legnagyobb tudományos teljesítményét – készítették elő.

3. Etelközi utazása és annak hozadéka

Az Etelközbe és Lebédiába induló Jerneynek nem voltak különösebb prekoncepciói útjának hozadékát illetően. Nem remélt keleten maradt magyarokra találni, csupán az őshazából több mint ezer esztendeje a Kárpát-medence felé tartó magyar törzsek – és „rokonaik” – nyomait, tárgyi emlékeit kereste, és – számos elemét – találta meg. De a körülmények hamarosan őt is kizökkentették a „hűvös, tárgyilagos” levéltáros és régész kutató szerepéből, s a gyökerek feltárása és kutatása mellett az etelközi magyarág lombozatát és virágait pusztítók kártevéseit is fölismerte, s a gyógyításra, vagy legalábbis a baj enyhítésére is vállalkozott volna, ha a magyarság külső és belső ellenségei nem álltak volna jó szándékának útjába.

Az anyagi és a tudományos, szellemi alapozás mellett testét fizikailag is igyekezett erősíteni. Ha nem is edzette magát olyan következetesen és kíméletlenül, mint nagy elődje, Kőrösi Csoma Sándor, egy éven keresztül gyakorolta a korlátozott vízivást és a „tejevést”. Ez utóbbinak aztán nagy hasznát vette, amikor Moldva és Beszarábia többnyire zsidó kocsmáiban tojásnál és tejnél egyéb vacsorára sokszor nem is nagyon számíthatott.

Jerney egész etelközi útjáról naplót vezetett, pontosabban naplószerű feljegyzéseket készített, ezek alapján állította össze úti beszámolóját. Az úti-feljegyzésekben sajátosan keverednek a mindennapi élmények az irodalmi olvasmányokból való ismeretekkel, így voltaképpen egyszerre szól ez a kétdimenziós útinapló a szerző térben és időben történő utazásáról. A harmadik dimenzió az ennek a könyvnek is anyagául szolgáló Adattár. Ezek a részek jól illeszkednek egymáshoz, s Jerney az útleírása során többször is utal az Adattárban (Bizonyítvány) közölt anyagra. Tekintettel arra, hogy a Bibliotheca Moldoviensis jelen kötete – mint Jerney Keleti utazásának legfontosabb részét – az Adattár anyagát közli, ebben a Bevezetőben megkísérlem röviden összefoglalni az Úti beszámoló napló-szerű részében található benyomásokat és gondolatokat. A településekre vonatkozóan gyűjtött konkrét adatokat ugyanis Jerney beépítette ebbe az Adattárba.

1844. április 23-án Pestről indult a nagy útra, „jó kedvvel és egészséggel”. Először dorozsmai birtokára ment, hogy elrendezze a gazdaság ügyeit, majd kocsin utazott tovább Orsovára, ahonnan a Zrínyi nevű gőzhajón folytatta útját, s négy és fél nap múlva, május 24-én, Galacnál lépett Moldva földjére. „Üdvöz légy Etelköz, Árpád vezér’ előbbi hazája”– jegyezte naplójába, s mindjárt magyarázatot is fűz e helynévhez (Etel-kuzu), amiben a Bodrog-köz, Sár-köz mintájára alkotott vízköz szavunkat látja meg. S már itt arra az elhatározásra jut, hogy „Moldva’ minden helységeinek nevét figyelemmel megvizsgáljam, kipuhatolandó, valljon oláh nyelvben minő értelmet adnak, ’s nem fekszik-e bennük eltorzított ’s oláhossított magyar név?” Meglehetősen naiv és mai szemmel nézve bizonytalan koncepcióval kezdte tehát Jerney Moldva hely- és helységneveinek vizsgálatát, aminek hátrányai meg is mutatkoznak az Adattárban szereplő szócikkek sokszor kritikátlan szövegében, ami azonban nem kisebbíti valós eredményeinek értékét, hiszen – ne feledjük – Jerney az elsők között volt, aki e témával foglalkozott.

Utazását úgy tervezte, hogy minél hamarabb a legtávolabbi céljához érjen, s visszafelé tértében kívánta részletesen megvizsgálni (lerajzolni, ásatni, utánajárni) a látottakat, a hallottakat és a találtakat. Ez a terve elvileg helyesnek bizonyult, de visszatérte során már szembetalálkozott a moldvai csángók kutatóinak örök veszedelmével, a csángómagyarokat gyakorlatilag túszként, fogolyként kezelő román hatóságok gyanakvásával, bizalmatlanságával, ellenkezéseivel, végső soron attól való félelmükkel, hogy napfényre kerülnek sovinizmusukból fakadó erőszakos asszimilációs törekvéseik.

Jerney célszerűségi okokból lemondott a postakocsin való utazásról, mivel „a’ szokott országúton Moldvát átfutni épen nem vala czélom”, s hogy a főutaktól távol eső helyeket is fölkereshesse, egy jó erős moldvai paripát, s egy bukovinai könnyű kocsit fogadott. Útját kunhalmok szegélyezték, s nagy lemondás volt részéről, hogy ezek – mint sok más – alaposabb megvizsgálását visszaútjára halasztotta.

Jerney útja során meglátogatta azokat a Moldvában élő jeles magyar személyeket, akiket nem kerültek el más, korabeli magyar utazók sem, mint a Szászkúton nyomorgó Márk Mózes református lelkészt, az akkor már Klézsén szolgáló Petrás Incze Jánost, akihez ajánló sorokat is vitt „felfedezőjétől”, Döbrentei Gábortól, minek eredményeként Jerneyt „nyílt barátsággal” fogadta, ő pedig „felhasználta az alkalmat ismeretei gyarapítására”. Megtudta, hogy 1844-ben Moldvában négy római katolikus egyházmegye létezett (jászvásári, a szereti, a besztercei és a tatrosi kerületben), s ezekben 18 parókiát számoltak össze, de ez a szám – mint Petrás felvilágosította – folyamatosan változik, mert kevés a pap, s hol ide, hol oda helyezik őket. Az összes római katolikus lélek az 1842. évi tábla szerint 43 244-re megyen, de ez az adat sem pontos, mert népszámláláskor „az adózó családatyák vétetvén jegyzékbe, a’ lélekszám meghatározására gond nem fordíttatik.”  

Klézsén, Petrás Incze vendégeként ismerkedett meg Jerney a rezességgel, a moldvai szabadparaszti intézménnyel, hiszen Klézse akkor még sziszegő tájszólásban beszélő „déli csángó” népe többségében részes volt, ami ősiségét mutatta. A község székely lakossága jórészt Jerney látogatása után, a XIX. század második felétől telepedett oda. Innen Bákó, Románvásár, Szabófalva, Szépváros érintésével hamarosan Jászvásárba érkezett, ahol hosszabb időt szándékozott tölteni a csángók sorsának tanulmányozásával. Szinte természetesnek tekinthetjük, hogy akkoriban Moldvában milyen sok magyar, vagy legalábbis Ausztria-Magyarországból való, magas beosztásban, rangban lévő orvost, gyógyszerészt, kereskedőt lehetett találni, de a moldován birtokosok és értelmiségiek között is számosan voltak, akik „nyelvünket tökéletesen bírták”. Velük összemelegedve több lehetőség ígérkezett Jerney János számára, hogy újdonsült ismerősei birtokain – magyar, vagy egykor magyar településeken –ásatásokat kezdjen.

Ő azonban sietett! Végigsiette Moldvát, hogy mielőbb átkelhessen a Dnyeszteren, s beljebb, egyre beljebb mehessen Ázsiába. A nagy sietség közben, útjának ezen a keletre tartó részén mintha megfeledkezett volna arról az arany igazságról, miszerint amit ma… megnézhetsz, megfoghatsz, megtudhatsz… (és így tovább), ne halaszd holnapra. Mert nagyon sok mindent halasztott, s bár helyes logikával képzelte el, hogy mindent a visszafelé vezető út során intéz, a körülmények másként igazították a dolgokat. Így például Jászvásárott találkozott a már jövet, a Zrínyi gőzösön megismert Rosnovano Rosetti Alekoné fő boérnővel, kinek férje tulajdonában volt Forrófalva, s szívesen hozzájárult az ásatáshoz. „Egész könyvet írhatnék – mondja Jerney, csak hogy a szívünket fájdítsa amiért nem írta meg – a’ naponta tágult viszonyok által e’ népről szerzett ismeretekről, […] ha  föladatom és czélomtól az effélék rajzolása félre nem vezetne.”

Így kergette hősünk a múlt délibábos emlékeit, amik úgy csalogatták őt térben is időben egyre újabb és újabb tájakra, mint őseinket, Hunort és Magort ama csodálatos gímszarvas. Csodaszámba vehető Jerney esetében is, amikor Folticsény felé haladtában, Liten falu révészének kocsmaházában egy Szeret városából való Feldman Dávid nevű zsidó magyarul üdvözölte őt, s hírt hozott számára a bukovinai öt székely faluról. Ilyen váratlan találkozásokra számíthat a Moldvában magyar utazó. A szereti vendégfogadós egyéb szerencsét is hozott Jerney Jánosnak, időközben ugyanis Bajorföldről hazatért birtokára Moldvabánya örökös ura, ki jó szívvel fogadta a magyar tudóst, s lehetővé tette számára, hogy birtokán, ásatásokat végezzen. Moldvabánya a XVI. század második felében az újonnan alakult moldvai fejedelemség első fővárosa volt, s Losonczi Margitnak, Jó Sándor (Alexandru cel Bun) vajda (akkori ismeretek szerint) feleségének itt található sírját már Bandinus is említi. Jerney négy napig ásatta a templom sekrestyéje helyen lévő dombot, s öt szép sírkövet (közülük három magyar nyelvű) fedezett föl, amiket „megmosatván rendre helyezém a mélyes üregbe, ami a herczegnek és szemléletre egybegyűlt rokonainak nem kis megelégedésére vált.”

Az ásató utazó, Jerney János azonban korántsem volt ilyen elégedett. Talán itt érte őt el a gondviselés tekintete, amivel minden nagy célok elkérésére vállalkozó szellemi ember előbb-utóbb szembetalálkozik, s ha őszinte szívvel járja az útját, fölteszi magának a kérdést: arányban van-e az eredmény az erőfeszítéssel? Ezért indult-é el hazulról? Erre vállalkozott-e? Útleírása szerint Jerneynek itt, Moldvabányán, a későgótika jegyeit viselő római katolikus templom akkor még sokkal jobb állapotban lévő romjainál kellett szembenéznie ezzel az önmaga számára feltett kérdéssel. Ott tartózkodásának utolsó napján még egyszer fellépkedett a templom 12 öl magasságú tornyának végső párkányzatára vezető deszkalépcsőn, s délnyugati irányba, Magyarhon felé vetve tekintetét, megkérdezte önnön magától: „Ha majd számot adansz honod előtt […] felmutatod egykor kereséseid’ eredményeit, méltók lesznek-e azok a’ nagy czélhoz? Kielégítendik-e, nem a várakozást, mert soha nagyot nem ígértél, hanem a’ történet hézaga’ betöltését óhajtó szakemberek vágyait.” Mert „sok a’ hézag őstörténetünkben, igaz: de azt mind betölteni, földerítésekkel kiegészíteni vajmi nehéz föladat, sőt sok részben lehetetlen. Ingadozni kezdett hitem, tétovázni gondolatom: a’ millyen örömtől eltölt valék a’ múlt napokban, midőn a’ sírkövek’ iratait nemzetem’ számára az örök feledékenységtől megmenthetném, szintolly kedvetlenség sulya nyomott le annak áttekintésén, hogy e’ három négy száz éves sírkőiratok a’ nemzet’ őstörténetére legkevesb fényt sem deritendnek. Árpád’ és a’ vezérek’ kora ezek által bizonyára bővebb ismeret polczára nem jutand. Így süllyedeztem az érzelgés’ tetőpontjáról megelégedetlenség’ örvényébe. Nem kishitűség-e ez? Így bátoritám, így vigasztaltam végre magam. (…) Fogadom is: Árpád korából itt alig ha hozhat valamit napfényre. Ezen utolsó gondolat volt a leghelyesb: nem azért, mintha föltétlenül igazam volna, hanem mivel Árpád’ korát hozta emlékezetembe és az akkori Magyarhon „Atelkuzu”, miről a’ sírköveknél majd elfeledkeztem, ötlött itt a’ Havasok alatt elmémbe. Galacnál e’ földre léptemmel üdvözlém Árpád’ régi honát, ’s itt ujban üdvözlöm a’ Havasok alatt! Csalhatatlanul magyarok’ régi hazája ez, de nem több mint tíz évig lakott, aztán az ellenséges indulatú, de szinte rokonfajú besenyőktől elfoglalt, midőn Árpád’ népe nyogot felé üzetett. Az akkori magyar lakosoktól illy rövid idő alatt hogy emlékek nagyobb számban maradtak volna, azt józanúl senki sem kívánja, de hát a’ csángókban kéttelenül mostis élő besenyőktől nem maradtak-e valami régebbkori emlékek?”

Jerney János tehát itt, a moldvabányai templom romjainál, Mátyás király egykori moldvai hadjárata fiaskójának helyszínén döbbent rá, hogy amit keresett, az – megtalálhatatlan. Árpád magyarjai rövid etelközi tartózkodásuk során maradandó emléket aligha hagytak maguk után; s azt a keveset is csak nagy nehézséggel lehetne az előttük s utánuk ott járt, kulturális szempontból is rokon népek hagyatékától elválasztani. Tekintetét így a csalóka múltról máris az akkori jelenben jól megragadható csángókra veti, elhatározván, hogy azokat fogja vizsgálni. Igaz, hogy Jerney a kunokat és a besenyőket keresi a csángókban, de hát ki bánja ma már, hogy Kolumbusz nem Indiát találta meg?

A moldvabányai templomtoronyban született felismerése után Jerney többé nem Árpád magyarjainak nyomit fürkészte etelközi útjának hátralévő felében. Immár teljes figyelmet a csángómagyarok történelmének, művelődésének feltárására, sorsának megismerésére fordította. Végső soron ennek a legjobb értelemben vett „pálfordulásnak” hozadéka ez az Adattár is, amit Keleti utazása beszámolójához függelékként illesztett.

Hét napos moldvabányai „működés” után, október 6-án búcsúzott el moldvai viszonylatban rendkívül fölvilágosult, birtokán mondhatni korszerűen gazdálkodó hercegi házigazdájától, s folytatta útját Németvásáron, Kotnáron keresztül, hogy ismét Moldva fővárosába, Jászvásárba térjen. Ha Jerney úti beszámolójában eddig is keveredtek, vagy legalábbis párhuzamosan futottak a mindennapos tapasztalatok és a forrásokból merített ismeretek, ez után valósággal felbillen a mérleg a szakirodalomból vett tudás javára. Az úti élmények szinte csak a laza keretet szolgáltatják történelmi beszámolójához. Részletesen tárgyalja a csángók föltételezett besenyő, kun, kabar és kazár  vonatkozásait, Jászvásárra érve pedig hosszasan időzik a jászok történelménél.

De aztán mégiscsak sikerül visszazökkennie az úti beszámoló kerékvágásába. Kedves jászvásári ismerősét, Miskolczy Lajost a vajda időközben Foksányba nevezte ki kórházi orvosnak, így október 23-án Jászvásárból együtt mehettek egészen Bákóig. Útba ejtették Szabófalvát, ahol fontos információkat szerezhetett a moldvai római katolikus misszió üzelmeiről, s a Rómától függő püspöki helynökök többségének gyalázatos tetteiről.

Október 25-én nagy reményekkel érkezett Bákóba. A XV-XVI. században itt volt a moldvai katolikusok püspöksége, s általában az egész környéken többségükben magyar lakosú csángó falvak sorakoztak. Bákóban hamarosan rátalált a régi katolikus templom helyére, az onnan származó kövekre, s elkezdte az ásatást. Ám nemsokára jelentkeztek a hivatalos személyek s egy „Roszet György nevű tudatlan fráter” megtiltotta az ásatást, s ezen az erdélyi gubernátor, Teleky József közbenjárása sem segített. A hamarosan téliesre fordult idő miatt a munkát különben is abba kellett hagynia, s üres óráiban a Bákó, meg a csángó név eredetén töprengett. A közeli Kalugyer – a mai Lujzikalagor – viszonyaival ismerkedve feltárult előtte a település szabad parasztságának jogfosztottsága –, s a velük való beszélgetés során szóba került, hogy talán a Magyarországra település jelenthetné sorsuk jobbra fordulását. A jószándékú, de naiv Jerney legott felszólítást fogalmazott a magyarhoni földesuraságokhoz, ajánljanak földet az áttelepülni akaró lujzikalagori csángóknak, egyúttal kérte az Akadémiát, hogy magyar énekes és imádságos könyveket küldjenek a moldvai magyar kántorok (deákok) számára. Nem számolt azonban a résen álló román nacionalizmussal, amely Magyarországról – Brassóból – valódi zsurnalista álnoksággal kelt ki a terv ellen,  valamint az olasz papok féltékenységével, akik román szolgálatba állított asszimilációs politikájukat látták veszélyeztetve Jerney nemes jó szándékú kezdeményezése által.  A moldvai fejedelemség vámosai nem engedték kiosztani a küldött egyházi könyveket, hírlapi felszólalásait egy brassói oláh lapban közölték, arra egy jászvásári román újságban – Mihály vajda tudomásával –gúnyirat jelent meg Jerney ellen, „Új Mózes”-ként csúfolva őt, aki ki akarja hozatni a Moldvában sanyargatott magyarokat. Jerney válasznyilatkozatát a brassói lap nem közölte, a kalugyeri pap pedig egyházi átok alá helyezte, s figyelmeztették: ne menjen sehova, mert könnyen szerencsétlenség érheti.

Ezek után Jerney nem tehetett mást, mint hogy 1945. március 28-án otthagyta Bákót. A Turlui és a Tázló menti magyar falvakon, s a Tatros völgyén át, az Ojtozi szoroson keresztül április első napján Sósmezőnél eltávozott Moldvából. 1845. április 23-ám, egy esztendővel elindulása után érkezett vissza Pestre.

Aki egy kicsit is jártas nagy, megszállott utazóink sorsának ismeretében, az érdekes és tanulságos közös vonásokat fedezhet fel az útjaik során felmerülő nehézségek tekintetében. Julianus baráttól Kőrösi Csomán át, Vámbéry Árminon, Stein Aurélon át Domokos Pál Péterig – sok más társukkal együtt – valamennyien közelebbi, vagy távolabbi, keleten maradt vére­inket keresték, vagy éppen találták meg, s valamennyiüknek hasonló természetű akadályokat kellett leküzdeniük. S ha koronként változott is a veszélyek súlyossága – hiszen a rabszolga­ként való eladáshoz képes a román szekuritáte üldözése mégiscsak enyhébb veszedelem –, akárcsak a népmeséink hőseinek, keleti vándorainknak is szinte azonos forgatókönyv szerint kellett szembenézniük az eleve elrendeltetett akadályokkal. Ezek pedig: a földrajzi-éghajlati megpróbáltatások, az anyagi nehézségek – magyarán a pénztelenség –, azután a politikai veszedelmek, amikhez hozzájárulnak az idegen számára különösen veszélyes nemzetiségi, vallási villongások, végül pedig az elért tudományos teljesítmények miatti szakmai, pontosabban nagyon is közönséges irigykedések, rágalmak.

Szinte valamennyi keletre induló Ázsia-kutatónak – köztük Jerney Jánosnak is – meg kellett küzdenie ezzel az útjukban álló hétfejű sárkánnyal.