„Rekecsini menyecske, van-e borod eladó?”

          Ennek a falunak nemcsak eredete, még maga a neve is bizonytalan. Az irodalomban a Külsőrekecsin alak mellett használatos még a Felsőrekecsény vagy Külsőrekecsény[1], valamint a Rekecsin-Fölső[2], és a Felsőreketyén[3] megnevezéssel is. Román elnevezései sem egységesek, általában a Fundu- vagy Fundul-Răcaăciuni írásmóddal találkozunk, de előfordul magyarosabban is: Fundul-Rechecin[4].  A román ’fund’ szó fenek-et, alj-at jelent, eszerint inkább ’alsó’ vagy ’belső’ Rekecsinről beszélhetnénk. A magyar névalak azonban mégis jobban kifejezi a település helyzetét. Van ugyanis közvetlenül a Szeret mellett hózódó, Bákó – Egyedhalma közti országút mentén egy Rekecsin (Răcăciuni) nevű, többségében román lakosságú, 2781 lakosából mindössze 387 katolikust  számláló[5] község. Ehhez képest a mi falunk valóban „kijjebb” és „feljebb” van: távolabb a forgalmas országúttól, fenn a hegyek között.

Külsőrekecsin eredete, keletkezésének ideje meglehetősen bizonytalan, de aligha lehet különösebben régi. Bár Gunda Béla[6] hivatkozik egy olyan, a szájhagyományban élő eredettörténetre, miszerint „a már lakott faluba háromszáz évvel ezelőtt fugárok [megfutottak, menekültek] jöttek, akik megfutottak az adó elől”, majd „összegabalyodtak” a már régen itt lakókkal, a falu keletkezésének időpontját, mégsem tehetjük előbbre a XIX. század elejénél, esetleg a XVIII. század végénél. Erre utal a közeli Forrófalván született és a szomszédos Klézsén szolgált, s a kérdést bizonyára alaposan ismerő Petrás Incze János, aki 1845-ben „harminc évnyi telepítvény”-ként beszél Felső-Rekecsinről[7]. A XVIII. és a XIX. század fordulóján történt megtelepülést valószínűsíti az is, hogy első temploma 1807-ben épült[8].

A rendelkezésünkre álló viszonylag csekély mennyiségű adat alapján is valószínűnek látszik, hogy Külsőrekecsin népessége másodlagos migrációval került mai lakóhelyére, tehát nem közvetlenül Erdélyből származik. A falubeliek tudatában is él annak az emléke, hogy elődeik a tőlük északra lévő, nagy magyar falvakból érkeztek ide és alapították Külsőrekecsint. Hogy aztán a növekvő adók és más terhek elől való menekülés hajtotta-e ide őket, ahogy Gunda hallotta[9], vagy a környékbeli bojárok csalogatták őket ide holmi kedvezményekkel, arra vonatkozóan a források nem adnak egyértelmű eligazítást. A népi emlékezet szerint mindkét lehetőség elképzelhető, s lehet, hogy úgy is volt.

Magam a következő visszaemlékezést hallottam: „Itt a házhelben – látta-ë? – vagyon ëgy gödör. Itt ëgy burdé vót, fődbeburdé. A másik kertbe vót a zeső fődbeburdé. Vót az üdő, mikor ēvitték katonának az embërt, fëlfokták kötelvel, mëkkötték, ēvitték, s hét esztendejig nem látta a hazáját. Ezétt elfuttak vót Nagypatakról, Bogdánfalából, s Kákováról. Elfuttak valami elevenëbb embërëk, s itt elbújtak. Itt akkoron erdőség vót, aszt mongyák, hogy ez a korpin, ami felfut a fákra, ez uralkodott s nem lehetëtt bélátni a fák közé. Nem láttál tovább, akkora fák vótak erre. Ezekët idővel kivágták. Aztán még jöttek vót erre, mincsak ezëkből a falukból. Később mëgszaporodott a nép, s falu származott azokból a futott embërëkből. Vót itt ëgy ëjen gróf, nagy bojér, Ësztákovics… lenn ült Bërëngyëstën. Vótak főggyei…asztán vót Szucsu, itt feelül, Kákován vót a heje, de ide ért ki a másik hëgyën, akkora mósija[10] vót. Annak a hejin foktak maguknak részt. Akkor úgy vót, hogy ki mennyit ēkerült[11], az az ővé vót.”

Amint az alább következő számoszlop mutatja, az 1845. évi 672 főről hirtelen lecsökkent Külsőrekecsin lakossága. Lehet, hogy a korábban idemenekültek, ide bujdosottak egy része visszaköltözött, esetleg továbbállt. A XIX. század derekától azonban már egyenletesen gyarapodott a falu népessége, az utóbbi évtizedekben pedig rohamos növekedés következett be, noha az ipar és a város divatjának elszívó hatása itt is kezdett érvényesülni[12].

                                                                                       1851:           408                                 1930:           854[13]

                                                                                       1857:           479                                 1970:           több mint ezer      

                                                                                       1868:           680                                 1992:           1913[14]         

                                                                                       1898:           776                                 2001:           1872[15]

Külsőrekecsin egyáltalában nem volt gazdag falu. A rekecsini állatállomány jóval elmaradt a szomszédos Klézséétől, az egy családra jutó állatlétszám csak a szegénységet jelentő kecskéből haladta meg a szomszédokét. Inkább növénytermeléssel foglalkoztak, gabonából évről-évre jelentős mennyiséget vittek piacra, a XIX. század végén tíz malmot hajtott, és számtalan üstöt[16] működtetett a falun átfolyó patak. A gyors népességnövekedés azonban nehezen képzelhető el természetes szaporodással, valószínű, hogy a betelepülés a XX. század folyamán is folytatódott.

A középkori eredetű moldvai települések rendkívül sokat szenvedtek a XVI-XVII. század során a török és a tatár hadak pusztításaitól, valamint a nyomukban járó éhínségektől és járványoktól. A XVIII. század végén települt Külsőrekecsin ezektől megmenekült, történelme békésebb korszakokra esett. Lakói részt vettek ugyan az első és a második „verekedésben”[17],  a falu számára azonban a „háborút” az a néhány napos (mások szerint néhány hetes) esemény jelentette, amire 1947-ben (vagy talán 1946-ban) került sor, amikor román katonaság vette körül, majd szállta meg a falut, embereket lőttek meg és hurcoltak el. Erről a tragikus eseményről ma sem beszélnek szívesen a falubeliek, különösen idegeneknek nem, hiszen a fő bajkeverő csak nemrég halt meg, a sebek is nehezen gyógyulnak, a falu megalázásának szégyene sem múlt el nyomtalanul. Ahhoz azonban már elég távoli az idő, hogy a szájról-szájra hagyományozódó történet folklorizálódni kezdjen. Egy másik tanulmány témája lehetne a különböző korú és szemléletű emberektől összegyűjtött, mozaikszerű történetek változatainak elemzése, de most nem ez a dolgunk[18]. Helytörténeti és népnyelvi adalékként az 1940-es évek második felében lezajlott terrorakcióra való emlékezések három változatát közöljük. Az elsőt 1936-ban, a másodikat 1933-ban született külsőrekecsini földműves ember mondta el. Ők falubeli lakosok. A harmadik, 1929-ben született klézsei lakos, aki akkoriban hosszabb időn át Külsőrekecsinben dolgozott, mint molnár. Az első és a harmadik történetet 1991-ben, a másodikat 1993-ban jegyeztem fel.

(1) „Vót itt ez a Bába Miháj, Farkas. Ő korábban pandur vót, errefelé mëg, a verekëdés után a párt embëre lëtt. S ő ugyan hordozta magát. S akkor, hogy a grófokat és a bojérokat leverték, keszték a papokat ës bántani, nehogy szökjenek fël a népvel. S akkor ez a Bába micsinált? A lëányok ësszegyűltek, s énekëltek. Őröszték a papot, ne még vigyék el. Tartottunk ugyë a papunkval, a pásztorunkval. S akkor mikor ējöttek a faluba a pártnak az embërei valami masinákval[19], az embërëk mëgvákták a kerekeit nem tom mi, mert erőst haraguttak rájuk, amétt a papok ellen vótak. S így nem tudtak ēmënni. Ez a Bába, s az embërei elhírëlték a faluba, hogy né viszik a pátërt. De az se vót igaz, mert ezëk a párttól nem azétt jöttek, mëg nem ës merték vóna. De az embërëk fëlszöktek, hogy né, viszik a papot. Szerették ugyë, met magyarul beszélt velünk, a deákja[20] magyarul énekëlt. S akkor ez a Bába hírt adott az ëszfátnak[21] ës, hogy né, az embërëk akarnak verekëdést csánni. Akkor ezëk a haragossak mëgverték azokat az embërëkët, de valahogyan csak ēmëntek. Mikor ēmëntek, akkor gyött a katonaság. A Bába hírt adott, s jött a katonaság a faluba. Békerítëtték a falut, s asztán keresték, hogy mit kapnak. Ez a Bába haragutt a gyëákra¹⁹, nem akarta, hogy magyarul mongya…, met a gyëák magyarul énekëlt mindënt. De né, miről vót a szó? Annak a Bábának nem këllëtt se magyar, se román, sëmmi. Csak hogy kössön bé az embërbe, a gyëákba.  S amikor eljöttek a katonák, mëglőtték a gyëákot. Bënke Antal vót a neve, Bënke Szilvëszter papnak az édësapja, aki most Pusztinán szolgál, s tilcsa a magyar misét Szënt Istán napján. Az édësannya, az nem ës tudott oláhul. Ojan gyënge embër vót, de jó gyëák vót. S ëgy embër, aki pártos vót, de a papval tartott, elkísérte. Előbb el volt bújva a faluban, de asztán kimënt, ēmënt. Bé akarták vót rekeszteni. S innet, mikor a katonaság fëlrakta azkat a zembërërët, fëlgyűjtve fëlrakták a masinra… úgy rakták mëg népvel a masint, hogy alul fojt a vér. Úgy volt abban az üdőben…s nemcsak nálunk, Kákován ës, s még nem tuom… Ennek mëg këllëtt lëgyën valahogy. Ők nem szerették eszt a kërësztény népet.”

(2) „Hogy volt, mint volt, valaki elmënt s mëgjelëntëtte a pártnál, hogy fegyvert kaptak a faluban, sokat. Ējött a katonaság a faluba, de azok nem katonák vótak, mind a párt embërei vótak, fëlkészülve katonának, mind komunisztok vótak. Itt volt a Farkas Bába… komuniszt volt, nagy gazembër volt. Én  ës ēvótam a zútba, s láttam, mëntek, hogy kössék mëg a papot, s vigyék el. Akkor fëlszökött a nép, s jött egy masin a párttól. Fëlmëntek a tëmplomhoz. Mëg volt beszélve a zembërëkvel, hogy mikor mëgkötik, lëgyenek ott. Mikor ezëk jöttek vót a masinákval, ezëk pallani[22] fogták. Mëgverték volt, s futtak el. A kerekekët kivájták, a masina ottmaradt, az embërëk futtak el. A pap mëgszökött, s ēmënt ëgy embërhëz, aki mincsak a párt embëre vót, de tartott a pappal ës. A gyiákot agyonlőtték, pedig fëlbújt vót a szénásba. Bele ës lőttek, s akkor nem akart mëkhalni, s a kotyigával, a zekekabalával mëgszorították a nyakát s mëkhótt. Akor ësszeszëtték a népët a faluban. Nagy vizsga vót. Bérekesztették a népët a templomba, s csúful csántak a népvel. Három nap nem ëngették ki a zëmbërëkët, ott csináltak mindënt. Törvényëszték őket, ëgyiket eresztëtték el, másikat tëtték bé a pincébe. Hogyan képzelték ők! Mikor a gyiákot mëglőtték, akkor ēfokták a zegész falut. Március vót, s havazott. Aki el tudott futni a hó elött, aszt nem kapták mëg. Mejik a hóba mënt el, aszt mind mëkkapták a nyomán. Vót ëgy lëányocska, most ës él, az fëlfutott a Limbárára,[23] Pëcëk Marika. Futott gyetot[24], s erőst havazott. Megvót szántva a főd, s ott bésuvadott, béhavazódott, s úgy nem kapták mëg. Úgy atta a zisten, hogy mëgsegíccse. A pátert asztán mëkkapták s két esztendőre bérekesztëtték, Susánu Józsëfnek hítták. Úgy vitték el innen a zembërëkët bé Kákovára. Onnat ës raktak fël, papokat, embërëkët. Jaj Istenem! Felül fērakták a kocsira, s alul fojt a vér.”

(3) „Jöttek Külsőrekecsinbe ës masinval valami aktivisták, azok úgy járták a falvakat, agitáltak, mit tuttak ēvettek, lázították a népet a papok ellen, mëg a módosabbak ellen. Mijóta ezëk a komunisztok béjöttek, örökké jártak. Így matattak a falukon. S itt Rekecsinben vót ez a Bába Miháj. Ez vót a verekëdésben a ruszok[25] ellen, s ő ott átszaladott. S ott vót gyütve egy katonasági csapat, úgy monták divizio Tudor Vlagyimireszku. S ő oda béállt, s kimënt velük éppen Budapestre. Akartak mënni Némëtországba, me úgy vót a beszéd. S mikor visszajött, ő lëtt a falunak a legnagyobbja. S ő, hogy jól lëgyën az álamval, izélte a népet. S itt volt ez a pap, Szuszánu, aki fënn születëtt Szaboániban, s magyar vót. Szerették. S akkor a nép mëgsejtëtt valamit, hogy viszik el a papokat vaj mi, s őrzötték. Kivált voltak inkább a ljányok. S mikor fëljöttek ezek az aktivisztok, akkor ezëk felháborottak, hogy né, viszik el a papot. S akkor a nép ezëkët körülfokta, s lecsapták őket. De a Bába hírt adott, hamarosan jött a katonaság, s három nap alatt ēvittek vaj nëgyven embërt. A szëkuritáté s a katonaság. Jöttek masinokval s ëjen nagy fegyverëkvel, amejikbe eresztik bé a gojót, s üti ki, nem tom miféle. Körülvették a falut, s ki tudott elbútt. Aki kimënt az uccára, aszt fokták el s vitték a tëmplomba, met ott vót a záróhejük.  A pátër ellépëtt vót, ki Kápotára. De fölhányták a házát ës. S akkor, hogy ētőtt a háborúság… nem vót ëgyéb a faluba, csak nem lehetëtt kimënni az életből. Ha mëkkaptak valakit, fokták el s rekesztëtték bé a tëmplomba. S akkor ez a Bába Miháj, ez ügyelt, hogy kit vigyenek. Me ő tutta, hogy mi a baj, s ellene vót a pátëroknak. Komuniszt vót. S ő akkor neveszte: vigyed eszt, vigyed eszt. Akkor këllëtt kerejsék, met el vótak bújva az álláson, a pincében, bé vótak bújva a bécsëkbe[26]. Miután eltőtt a zavarodás, ugyës mëkkapták őket. Jött a szekuritáté, s éjjel piszkálták, járták a falut, asztán mëkkapták a zegészt. A dëákot úgy lőtték mëg az álláson. El vót bújva. Mikor a katonaság hirtelen ējött a zēső masinán, s leszáltak azok a nagyobb tisztek, akkor az embërëk elészöktek. Ki fészivel, ki botval... s akkor ezëk lődözni kesztek, hogy ëjesszék a zembërëket. S azokból a lövésekből vót mëglőve a gyiák. Valahogy így monták. Csak az ëgy gyëákot lőtték mëg, s mingyá mëghótt. A Bënke pátër édësapja vót.

Embërt, asszont, talán nëgyvenet vittek el. De vér nem fojt. Ott a templomban vót kit még mëgvertek, de nem üttek meg[27] sënkit. Három nap múlva a katonaság ēmënt. Mëgrostálták a falut, akit këllëtt vigyenek, aszt ēvitték, ëgy részit még visszaëngették, a többit bérekesztëtték. Ültek, ki ëgyesztendőt, ki kettőt, hármat, ki kilenc hánapot. Kinek hogy vót a nehezsége. Egy hónapra, kettőre a pátër is béjelentkëzëtt, s asztán ott ës marasztották hét esztendőre.

Ez a Bába Miháj vót, aki keverte a szart Rekecsinben. Lázította a népët, hogy ne ëngeggyék ēvinni a papot, asztán hírt adott a pártnak, hogy a nép szorongattya a küldötteket. S asztán, hogy mëgvót a baj, utána ottmaradott a faluban. Erdőigazgató lëtt a komunánál[28], asztán brigadér ës vót, mincsak azokba a zerdőkbe. Amíg a komunisztok vótak, azokhoz húzott, most errefelé kezdëtt misére járni. Eltért a tëmplom felé, még míes[29] nap ës ēmënt misére. Asztán vasárnap…, aszt nem ës lehetëtt beszélgetni! Ott térgyëlt a pátër mellett az oltárnál! De ēgyőszte vót a betegség… Szűfájása vót neki. Oljan embër vót, hogy az egész falu fétt tűle. Mind aszt kereste, hogy rosszat csánnyon a zëmbërëkvel. Nem a jót kereste.”

„Már sokan béiratkosztak vót a kollëktivbe, de vót ëgy embër, tyár[30] édësapám, aki ëccër, mikor esent ējött az aktiviszt, a Markëntán, s hajtotta a kollëktivizárét,  aszonta az iskolában, hová ësszegyütötték őket, hogy én aszt mondom a nép nevében – ő tudott jól rományul –, mondom nektëk a nép nevében, nálunk haggyátok el. Itt erdők vannak, nehesség van, met erdők között vannak a főggyejink.

          Az 1940-es évek végén Külsőrekecsinben is létrehozták az iskolában a magyar osztályokat. 1951-ben Külsőrekecsin iskolájában magyar és román tannyelvű tagozat működött, a románban tantárgyként tanították a magyart[31]. A tanítás sok nehézséggel járt, hiszen a falubeliek nem az irodalmi nyelvet beszélik, hanem jórészt a székelyes nyelvjárásnak XVIII. századi változatát. Ekkor tűnt ki az igazi hátránya annak, hogy a moldvai magyaroknak nincs értelmiségük, amely szervezhetné, példájával eligazíthatná őket. A színtiszta magyar lakosságú falunak mindenesetre nagy könnyebbséget jelentett, hogy Székelyföldről jött magyar tanítók foglalkoztak a gyermekeikkel. Nagy szeretettel fogadták őket, de mire igazán beindult volna a magyar oktatás, felszámolták az iskolákat, s visszaküldték a tanítókat Erdélybe. A már idézett Kotyor Péter a következőképpen emlékezett erre az időszakra:

          „Tuggya-ë nálunk, a faluban magyarul beszélünk, de ha kimëntünk a faluból, këll beszéjjünk románul. Lássa, ha az erősség ëccër román, akkor nem tucc beszélni, s ha magyarul beszélsz, aszongyák: bangyën. S akkor hëjába. Vorbëstye romanëstye… mongyák. S így nem mënt valahogy a gyermëkëknek a magyar iskola, mer nekik szükség vót, hogy rományul mëgtanóljanak, s vótak, akik a magyarra nem vettek akkora ügyet. Nehéz vót tanólni. S asztán, mikor már foktak lënne, akkor a tanétók ē këllëtt mënnyenek. Diméni Ferivel[32] össze ës komásottunk.”

          1991. július 28-án késő este borzalmas felhőszakadás volt Külsőrekecsinben és környékén, a falut átszelő Rekecsini patak vízgyűjtő területén. A hirtelen lezúdult hatalmas vízmennyiséget az erdőktől jórészt megfosztott hegyoldalak talaja nem tudta befogadni, s az éjféltájban teljes áradatával az alvó falura zúdult. Felül a hegyekről lezúduló vízesés, alul a medréből kilépett, házakat, hidakat, kicsavart fákat hurcoló, megáradt patak pusztított. Tragédiák sokasága következett be, mert a fölbőszült víz úgy emelte fel az alapozás nélküli, fából készült házakat, mint a tenger dagálya a parton heverő csónakokat. „Sokszor csak véletleneken múlt az emberi életek megmaradása… egy vízben úszó háztetőn a kéményt átölelve vitt a víz egy gyermeket, s a kanyarban megakadt, úgy vették le. Gábor Teréz a következőket mondta el: »Éjfélkor arra ébredtem fel, hogy a házban víz van. Felköltöttem az uramat. Még volt annyi ideje, hogy kimenjen, a víz már hozta a fákat. Felrakta a malacokat az istállóra, a disznót már nem tudta. Felmentünk a padlásra, ha halunk meg, együtt haljunk. Szerencse, hogy volt, gyertyát gyújtottam, ha halunk meg, legalább égő gyertya mellett haljunk meg.« Augusztus elsején Külsőrekecsinben hét, Alsórekecsinben kilenc embert temettek.”[33] A tizenegy esztendős Polkovnyik Péter úgy menekült meg, hogy előtte való este elszökött moziba, s félve a veréstől a hiúban aludt. Édesanyját és két testvérét elvitte a víz.[34] A pusztulás hírére megindult a segítség Külsőrekecsinbe. Magyarországból és Erdélyből küldtek jelentős mennyiségű élelmet, ruhát, ágyneműt. Több tucat gyermeket hoztak Magyarországra nyaralni. Az elpusztult házak gazdái házhelyet kaptak a falutól északnyugatra eső hegy tetején lévő izlázon, vagyis legelőn, ami nem a legszerencsésebb megoldás volt, mert a hely szeles és hideg, mégis több mint száz ház épült itt az elmúlt tíz esztendőben. Az új falu egyházilag Csíkfalvához (Ciucani), közigazgatásilag Alsórekecsinhez (Răcăciuni) tartozik és hivatalos román apparátustól a Dumbrăveni nevet kapta. A rekecsiniek azonban egyszerűen Újfalunak nevezik.

Igaza van, ëgy pap ës këll beszéjjen a nagyobbjával. Ēmëntünk Dzsoszénba[35] a bérmálásra. Utána kérdëttük, tudott-ë beszélni a püspökvel?

          – Nem tuttam – aszongya –, sokan vótak, nem fértem hëjzá. De – aszongya – ha erről van szó, csinájjuk mëg. Akkor én szóltam Gergejnek[36]                 Budapestről, hogy mëgëngedi a pap. Esztendőre sikerült. Ējött ëgy fehérpap[37],  ő külte a harangot.”

          A piacok és általában az árutermelés romániai lezüllése miatt a szocializmus idején a falu elsősorban önellátásra termelt. Valamikor régen – merengenek a múlton az öregek –, valamikor régen eljöttek a faluba a bákói zsidó kereskedők, s fölvásárolták a fölösleget: mézet, faszujkát, gabonát, gyümölcsöt, pálinkát, bort. Most azonban – mondják – egy-egy módosabb gazdának két-hároméves puja[38], rozsa van a hombárban. Legfeljebb a faluban főzött pálinka indult szokott útjára.

Öreg Kotyor Péter, aki a szájhagyomány szerint megmentette Külsőrekecsint a kolhozosítástól, elégedetten tekinthet le túlvilági burdéjából[39] a faluját rejtő völgyre.

Szeret-Klezse Alapítvány honlapja